Leadom a drótot. Épp, amikor szorosabbra akartam fűzni köztünk a szálakat. (De tudod, azt mondják, nincsenek véletlenek.)

Na szóval kedves Norca-barátok, belemásztam a világító dobozba újra. (Épp kifelé jövet kapott el valaki.) Egy fél év szünetet akartam tartani. Az volt a terv, hogy az elmúlt években felhalmozott számos restanciámmal kezdek valamit: mondjuk leteszek egy német nyelvvizsgát, és megírom a pszicho szakdolgozatomat. Miközben pedig ezeket a terheket pakolom le a vállamról, a Norca lesz a segítségemre. Nincs is jobb alkalom egy ilyen félévnél arra, hogy meglássuk, mit tudnak ezek az ékszerek - ha végre egynél több is készül havonta.

Aztán jött egy hétfő, amikor épp a háziasszonyok nyugodt életét élvén bevásárlószatyorral a kezemben, német füzettel a retikülömben vágtam volna neki a napsütötte nagyvilágnak, de csak egy megállóig jutottam a 91-essel. Csörgött a telefonom, és délután már a majdani főnököm interjúztatott. Másnap meg kezdtem. Hát ennyit a szilárd terveimről. Norca most pihen. A csípőfogó kúpos és lapos barátjával összeölelkezve alszik a fiók mélyén, ezüstdrót-takaróval. (Azért remélem, előkerülnek még, mielőtt rozsdamanó cafatokra szaggatva csócsálná szét mindahányukat.)

Nem tudtam ellenállni, hogy elmeséljem nektek Sanyi, a jászladányi csacsi történetét, aki beszorult a gödörbe. Akárhogy is, még ide tartozom: az újságírók vegyesen színes társaságába. Történeteket mesélek továbbra is - egy ideig még biztosan. Meg szakdogát írok, és egyszer lesz nyelvvizsgám is (most kicsit félrenéztem). Szóval rajta vagyok, hogy hasznos tagja legyek az új munkahelyem újrarendeződő kis csapatának, és majd néha integetek.

Volt egy barátom tizenegy évig - Kornélnak hívták -, aztán elveszítettem, mert hirtelen a szerelmem lett. Szóval Norca, továbbra is legyünk barátok. Szerintem van ebben a történetben még tartalék.